települések legősibb múltjáról vall általában maga a település neve. Így van ez a Sárospatakhoz csatolt Végardó esetében is. Ahhoz, hogy megértsük pontosan a név eredetét, magyarázatát, egy kicsit meg kell ismernünk a korai Árpád-kor földrajzi és társadalmi berendezkedésének viszonyait is.

Lássuk először is milyen magyarázatok születtek a név eredetére jelentésére vonatkozólag. Tudnunk kell azt, hogy eredetileg csak Ardó néven hívták falunkat, a Vég előtag csak a 1676-ban tűnik fel,[1] melynek magyarázatául a nyelvészek azt adják megoldásul, hogy az arra utal, hogy a település Sárospatak végénél épült,[2] míg a népi magyarázat szerint, ahogy a régi öregek mondták: „Ardó az erdő szélén”, utalva ezzel arra, hogy valamikor a longi erdők egészen a faluig tartottak. Én nem tekintem ezzel lezártnak a kérdés megoldását, ugyanis van másutt is vég előtaggal rendelkező falu az országban
(pl. Hidvégardó). Feltűnik egy harmadik név alak is az egyik
XIX. századi statisztikai munkában ill. egy térképen: a Szőlősvégardó névvel találkozhatunk, amely azonban véleményem szerint a kiadványok szerzőinek, szerkesztőinek tévedése lehet és a Bereg megyei Szőlősardóval keverték össze a két falu nevét.

Magáról az Ardó szóról, a falu egykori tanítója Petró János ismertetett az 1933-ban, megjelent írásában több elképzelést.[3] Az egyik Karsai Ferenctől származik és véleménye szerint az ardó szó két latin szó, méghozzá az ardet bello összevonásából keletkezett volna, melynek jelentése: fegyverben álló. A másik Keresztessy József névetimológiája, amely az áradó szóból eredezteti ardót, utalva ezzel a Bodrog áradásaira.

Az Ardó helységnevek (ugyanis több Ardó nevű település is van az országban) harmadik és egyben elfogadható magyarázatát, azonban 1902-ben Karácsonyi János történészünk adta meg. A magyarázat szerint ardó két magyar szó, összevonásából keletkezett: az erdő + óvó szavak összeolvadásából. Ebben az esetben az erdőóvó szó fejlődésében az összerántódásnak a név belsejében lévő szótag elmaradásának példáját láthatjuk,[4] illetve a név eleji magánhangzó hasonul még, a mély hangzású szóvégi magánhangzókhoz. Karácsonyi szerint az óvó utótag maradt meg a makkoltatásra szánt tilalmas erdők, avas nevében is. („avast fogni” – a makkot adó erdő makkoltatás előtti őrzését jelenti.[5])

De mit is jelent ez a szó, hogy erdőóvó. A középkorban számos települést a benne lakó népesség foglalkozása után neveztek el. Így születtek, pl. az Agárd, a Lovász, a Solymár nevezetű falvak. Ezen települések csoportjába tartoznak az Ardók azaz Erdőóvók faluja is.[6] Az Ardó szó tehát egy foglalkozás nevet jelöl, de hogy pontosan milyen foglalkozást és, hogy a foglalkozást űzők kinek, milyen szolgáltatást végeztek, ahhoz meg kell értenünk a korai Árpád-kor társadalmi berendezkedését és a kor földrajzi viszonyait.

A honfoglalás idején a Kárpát-medence síkvidéki területeit, az alföldet és a kisebb nagyobb medencéket erdős ligetes sztyepp növényzete töltötte ki. Az árterületek mindenütt erdősek voltak. Az alacsonyabb árterületeket puhafás ligeterdők borították. A mocsári erdőket fűz, nyár, valamint mocsári tölgyek alkották. A magasabb árterületeket, ahol csak rövidebb ideig tartott a vízzel borítás, ott szil-kőris-tölgyből álló keményfás ligeterdőket találhattunk, az erdők közt magas füvű nedves rétekkel. A löszös területek tatárjuharos, cseres-tölgyes erdői, a homokvidékek homoki tölgyesei és az ártérperemek sziki tölgyesei között a kezdetleges legelőváltó földművelés foltjai is megtalálhatók voltak. Mégis a legnagyobb területeket az alföldön a sztyepprétek mezőségei foglalták el. A települések leginkább az ártér és ármentes térszín peremén helyezkedtek el, kihasználva mindkét típusú terület előnyeit. Az ártér szolgáltatta mind a lakosok, mind a jószágállomány részére oly fontos vizet és voltak az állattenyésztés meghatározó színterei, míg az ármentes mezotájak voltak – Frisnyák Sándor szavaival élve – az ún. életkamrák.[7]

A domb és hegyvidékek felé átmenetet képviselő peremvidékek is, mint az egykori Hegyalja, még jórészt megőrizték eredeti erdőtakarójukat, de a földművelés már széles sávokat változtatott ligetekkel tarkázott művelt területekké.[8]

A ma Hegyaljára jellemző szőlőművelés és a peremlépcső művelési ágak szerinti zónás tagolása csak fokozatosan alakult ki a XV-XVI. századra. A rét-szántó-szőlő-erdő zónák még nem követték ebben a sorrendben egymást. Az erdőterületek egészen a Bodrogig terjedtek, illetve azon túl is. A peremlépcsőn a szőlőművelés kezdetben csak foltokban volt jelen, mai kiterjedtségét az évszázadok hosszú során át érte el.

A korai Árpád korban a földművelés falvanként csupán néhány száz holdra terjedt ki.

Láthatjuk tehát, hogy a terület jellegadó növényzete az erdő volt az Árpád korban, itt-ott tarkítva néhány művelt folttal később sávokkal a Hegyaljai peremlépcsőn, az ártéri erdők pedig valamivel sűrűbben voltak tagolva rétekkel, csalitokkal, és a kiemelkedő homokhátakon művelt foltokkal.

Hegyalja régi középkori elnevezése ennek megfelelően Erdő alja volt. A Hegyalján végighúzódó erdősáv neve pedig Long erdő volt.
(A Long szó bolgár-szláv eredetű szó és erdő jelentésű.[9]) Nagyerdő néven a Hegyköz összefüggő erdejét emlegették. [10]

A települések ebben az időszakban még gyéren lakottak voltak. Egy település nem állt többől 5-15 háznál. Magyarország ekkor még viszonylag gyéren lakott volt, de vadban gazdag. A mai helyzettel szemben ahol a természetes élővilág szorul vissza, akkor, az ember lakta területek csupán kis szigetek voltak az erdők és rétek óceánja közt.[11]

Az erdőkkel borított Kárpát medencében (tehát az Alföld is!) Európa-szerte irigyelt vadállomány élt. Babenburgi Ottó, aki a hazánkon átvonuló keresztes hadak közt láthatta Magyarországot, azt Isten Paradicsomának nevezte. Hasonló jelzők születtek még e korban: Pompás Egyiptom, Boldog Arábia, mivel az ország legelőkben, kenyérben, borban, húsban, aranyban és ezüstben bővelkedett. Halakban pedig minden országnál gazdagabb volt. A ma is ismert vad állatokon túl a farkas, a medve, a vadló (equus sylvestris), a bölény, az őstulok is megtalálható volt. Az őstulok, vagy másik nevén vadmarha, latinul taurus, még a bölénynél is nagyobb állat, kb. 2 méter magasságú volt és a XVI században halt ki az utolsó példánya a visegrádi vadaskertben.[12] Ezek az állatok csordákban vándoroltak, amint azt Szent László egyik legendája tanúsítja.

Az Árpád korban az erdőségek fő haszonvételét a vadászat jelentette. Később válik csak a bánya és manufaktúra ipar kiteljesedésével más típusú gazdasági erőforrássá az erdő, kielégítve a bányák bányafa szükségletét, majd a XVIII-XIX. század manufaktúraipara energiaigényét. Az erdők nagyobb fokú irtása a
XV. századtól kezdődik csak, amikor megjelennek a fűrészmalmok.

A XIII. században többféle erdőnem létezett a középkori oklevelek névanyaga szerint. Ilyenek voltak, pl. a Konyha erdő, a Bárdos erdő – mely épületfát szolgáltatott, az Eresztvény erdő, azaz növendék erdő, Avas erdő – az oklevelek szerint a legbecsesebb, nagy fákból álló erdő volt, majd később más értelemben szerepel: tilalmas makkos erdőt jelentett. Végül a Fekete erdő elnevezéssel találkozunk – mely nagyon sűrű erdőt jelentett.[13]

A vadászat mellett a szénégetés, erdei méhészet, csertörő malmok jelentették az erdőgazdálkodás korai formáit.

Az ország területe a honfoglalást követő két évszázadban alapvetően királyi és törzsi-nemzetségi szállások területeire oszlott. A fél országnyi birtoktestből birtokadományozások révén egyházi és világi birtokok alakultak ki.[14]

Zemplén megye korábban királyi várföldekre, a királyi magánbirtokra és kisebb nagyobb nemzetségi területekre tagolódott fel, pl. Tolcsva nemzetség birtokolt nagyobb területet a mai Hegyalján.

A korai Árpád-korban a király és az állam egy volt. Az erdők zöme királyi erdőbirtok volt, az összes erdők 2/3-a.[15]

Mint ismeretes, Patak központtal a korai középkorban létezett egy királyi magánbirtok, erdőispánság. A királyi erdőispánságok központja a királyi curia volt. A birtokközpont feladata a királyi udvartartás ellátása volt. Ugyanis a gazdálkodási szint alacsony volta, azaz terményadózás miatt a király, vándorló udvartartást vitt. Nem volt az országnak a mai értelemben vett fővárosa. III. Béla idejéig a király az udvartartásával járta az országban lévő udvarházaikat.[16] Ezek az udvarházak nem tartoztak a királyi várszervezetbe.

Egy-egy királyi birtokközponthoz különböző szolgáltatófalvak tartoztak. A szolgálatra kötelezett falvak lakói jogilag serviensek voltak: A szolgálónépek (servi) nem voltak azonosak a rabszolgákkal (manucipium).[17] A servienseknek kötöttséget jelentett szolgálónak lenni, szabadon nem költözhettek, szolgálatkor kötelesek voltak megjelenni. A szolgáltató falvakat át lehetett telepíteni, vagy el lehetett adományozni. Mégis saját eszközökkel rendelkező önellátó földművelők voltak, akik a juttatott föld ellenszolgáltatásául szolgálatra voltak kötelezve. E falvaknak szolgáltatásaikat ellen-szolgáltatás nélkül vagy szabott áron voltak kötelesek végezni. (Hasonló típusú jól ismert példa a későbbi időkből a Sárospatakra telepített habánok.) A szolgálat helye nem feltétlenül esett egybe lakóhelyével. Ezért alakult ki a szolgáltatónépek hetes rendszere, azaz az udvari szolgálat egy hétig tartott, addig kellett elhagyni saját gazdaságát, majd a következő héten más váltotta fel

A szolgáltatófalvak egy része különböző termékeket volt köteles előállítani. Ilyen volt, pl. Patak határában is létezett kovácsi falu, vagy szőllőske. (Nem azonos a mai szlovákiai Szőllőskével.) A királyi udvarházakhoz általában tartoztak még szántók, és méhészek (Födémes) is. Más részük a királyi udvar körül végzett szolgáltatásokat, és egy jelentős részük az Árpád-korban létezett hatalmas vadászati szervezet része volt.[18] A vadászati szervezet feje a főlovászmester volt, aki főrangú udvari ember volt. A következő szinten az allovászmester és a fővadászok állottak. Az ő irányításuk alatt álltak az ebesek, solymászok ispánjai, akik alatt állt a többi szervezet tíznagyja vagy tizedes és száznagyja.[19]

Egy-egy faluban lakhatott többféle szolgálónép is,[20] vagy a serviensek mellett akár csak 1-2 szolgálattal tartozó család.

A hatalmas vadállomány vadászata nem lehetett olyan egyszerű, mint később a lőfegyverek korában. Ebben az időben még számos egyszerűbb eszközt használtak a vadászatok során, melynek használata szervezettséget igényelt: az íjat, számszer íjat, a tollas botot vagy buzogányt, a vad és madárfogó hálókat, melynek a korabeli neve tőr volt, a parittyát, a lószőrből készült hurkokat, melyeket neveztek cseklyének, csikének, kelepcének, és a vermet, melyeket ástak farkasnak, de bölénynek is, csak közös vadászatokkal lehetett eredményesen használni. Van forrás arról, hogy még 1644-ben
I. Rákóczi György is készíttetett Törökországban selyem madárfogó hálókat.[21] Ennek a sokféle eszköznek a kezelésére, külön foglalkozások szolgáltak, mint például a hálósok, fészekszedők, hódászok, darvászok, bölény és tulokvadászok, a kondások, a királyi halászok, szekerészek, kocsisok, csitárok/csiszárok (fegyverkészítők), lovászok, csőszök, vagy prékók (akik a háziasított ridegtartású marhát védték a dúvadaktól), a darócok és lovászok, nem beszélve a vadászatokhoz hozzátartozó, az embert segítő vadászó állatok nevelését, idomítását végző falvakról (Agárd – királyi agárhordozók vagy pecérek, Solymár – solymászok) és a vadak terelésére szolgáló hajtókról. Mindezen állatokat a lovas vadászatok során használták apróvadra: az ebek felriasztották a vadat, a solymászok abban a pillanatban ráeresztették a sólymot , melyet mihelyst megölte a vadat visszahívták és az ebek hozták a vadász számára oda az elejtett vadat.

De a királyi vadászatok résztvevői voltak az udvari papok, a szentséghordozók az énekmondók, azaz regősök, vagy igricek, a kürtösök és a szakácsok is.

Ebbe a vadászati szervezetbe tartozott valószínűleg az ardók, azaz erdőóvók csoportja is. Nem valószínű, hogy erdőirtók lettek volna- azok a XIII. század után telepített soltész és kenéz falvak voltak. Úgy, ahogy nem tudjuk pontosan mit csináltak a darócok (ami egy kétségkívül létező szolgáltató nép volt – talán favágó vagy solymász, esetleg a vadfogással kapcsolatos királyi szolgálók) úgy azt sem tudjuk pontosan, hogy az ardó, erdőóvó mit takar.

Az erdőóvók ugyanúgy, mint a többi szolgálófalvak, vagy a várhoz tartozó katonák századokba, tizedekbe szerveződtek A százados (centurio custodum silve nostre) keze alatt száznagyságokban centuriákban éltek a XIII. századig.[22] Közvetlen elöljárójuk a tíznagy/tizedes/decurio volt, fölötte pedig a száznagy/százados/centurio volt. [23]

Járási Lőrinc szerint a pataki erdőispánság erdőóvói a királyi vadászatok biztosítása, a király és kíséretének ellátása érdekében vigyázták az erdőket.[24] Tagányi Károly a következőket írja: „Szolgálatuk természetesen első sorban az erdő őrizete volt, de az, – mint szép ősi magyar nevük mutatja – az erdő gondozására is kiterjedt, pl. 1258-ban a bakonyi ardók a bakonybéli apát jobbágyait a élőfák kiirtásától eltiltják.

Másik tisztük az erdei patakok halászata s az erdők vadászata volt, s a király szempontjából  ez a két dolog volt  a legfontosabb s ezeknek hiánya mely erdőknél elég ok volt arra, hogy azt eladományozza, s viszont nem egyszer ha adott is valakinek erdőt a halászatot és vadászatot magának tartotta fönn. Az erdei halászatra külön királyi vizóvók is szolgáltak (pl. Gömörben Böjte) kik együtt szerepeltek az erdőóvókkal ugyanabban a szervezetben.” Hasonlóval találkozunk Végardó esetében is, ahol a legkorábbi források említik a mellette lévő Halász falut, amely lakói a királyi vízóvók, azaz halászok voltak (custodum piscatorum).[25]

Az erdőóvók feladata az erdők őrzése mellett a vizek, erdei patakok tisztán tartására és a királyi konyha szükségleteit biztosító vadászatra is kiterjedt.[26] az ország szélén lévő ardóknak határőr szerepük is lehetett.[27] A Bakonyban a XVIII. századig tovább élő királyi vadászok társasága, a vadász céh feladata volt még a vadászat kiváltságának őrzése, a jogtalanul vadászók bírságolása, a vadállomány óvása, télen a szénázás, és a sózóhelyek sózása, a március 1. – szeptember 1-ig tartó tilalmi időszak betartatása.

Összefoglalva az ardó feladata a királyi tulajdonban lévő erdők és azok vadállományának védelme volt az illetéktelenekkel szemben.

Az Árpád-kori erdőóvó szervezet pusztulása párhuzamosan haladt a magyar király rengeteg erdőbirtokainak rohamos elfogyásával. Az ardók számára kétféle sors várt, eladományozták őket, vagy más szolgálatra kötelezték és később jobbágysorba süllyedtek, de előfordult, hogy királyi conditionáriusok maradtak,[28] sőt később nemességet kaptak, mint pl a Zólyom megyei Mathófalva erdőóvói, akik még a XVII században is, őrizték a királyi erdőket és szállították a királyi udvarba a vadat.[29] Hogy meddig őrződött meg a köztudatban az ardó szó jelentése, arról szintén Zólyom megyéből van adatunk. A XV. században még magyarul szerepel a Zólyom megyei Ardó falu, majd a későbbiekben szlovákra fordítják le. Az elszlávosodott falu szláv neve a szó pontos fordítása a Hajnik lett (a Haj- erdő jelentésű szóból és a -nik képzőből).[30]

Meg kell említenünk, hogy a királyi curiák mellett a középkori uralkodók szokása szerint vadaskerteket létesítettek. Ezek egy része „élő hús” raktárul szolgáltak, hasonlóképpen a halastavakhoz. Más részük alapítása, pedig vallási képzeteken nyugodott: a király isten kegyelméből való uralkodását, hatalmát jelképezte, a paradicsom földi mása volt, aki fölött uralkodik Isten, azaz a király, azáltal, hogy vad és szelíd állatokkal veszi körül magát. Ezekben a vadaskertekben rendszerint különleges, egzotikus állatokat is tartottak. A vadállatok ajándékozása, ugyanúgy része volt a diplomáciai protokollnak, mint a közös vadászat.[31]

Végardó mellett a XIX. századi térképeken, még találkozhatunk a falutól délnyugatra, Patak irányába eső területen, egy Vadaskert elnevezésű földterülettel. A történeti források, szerint ezt már a XVII. században mint a várhoz tartozó kaszálót és gyümölcsöst használták. Volt egy másik vadaskert is Patak mellett Pesthy Frigyes helynévtára szerint: „Petrahó melletti Kengyel nevű 72, hold területű kerek erdőben a földesuraságnak hrg Bretzenheim Ferdinándnak van egy kisszerű vadaskertje”,[32]amelyet a Kengyel tó egészen körül vett.

Elképzelhető, hogy ezek a Vadas-kert elnevezésű területek, középkori előzményekig nyúlnak vissza.

Nézzük meg melyek a legkorábbi források a faluról, milyen korú a település, mikor tűnik fel az írott forrásokban először a neve. Itt szeretnénk véglegesen tisztázni azt a sok tévedést, ami eddig írásban megjelent. Tévesen szerepel sok monográfiában, hogy Ardót már Anonymus is említi a XII. század végén, XIII. század elején keletkezett krónikájában.[33] A legkorábbi évszám tekintetében is tévedések jelentek meg: Legutóbb Cilli Márta munkája tartalmaz tévedést.[34] Az Anjou-kori Okmánytár II. kötetére hivatkozik forrásként, ahonnan négy forrást is megjelöl. Ezek közül egyik sem a Sárospatak melletti Ardóra vonatkozik. A legkorábbi 1322-es évszám Ugocsa megyei Ardóra, a következő 1327-es a Torna megyei Hidvégardóra, az 1330 jan. 27-én kelt oklevél a Gömör megyei Ardóra, ugyanúgy a másik 1330-ban kelt oklevél is, amely ólombányát említ Ardóról.[35]

Az első kétségtelenül Végardóra vonatkozó forrás, az 1353-ban keltezett oklevél, bizonyságlevél, amely kétséget kizáróan keltezi és említi a Patak melletti erdőóvókat.[36] Ez az oklevél azért is jelentős, és nevezetes, mert ez tartotta meg számunkra az Árpád-kori erdőóvók hivatalos eredeti magyar elnevezését a több helyen előforduló latin custodes silvarum mellett és magyarázza az országban lévő többi Ardó nevű falu nevének eredetét.[37] Korábbi oklevelekben is szerepelnek az erdőóvók, azonban csak latinul: custodum, sylvarum.

1390-ben keletkezett az az oklevél, ami kifejezetten Végardóval kapcsolatos jogi ügyről szól.[38] Itt Ordó név alak szerepel, azonban 1446-os keltezésű oklevélben már Ardó néven szerepel a falunk.[39]

Mikor is keletkezett a falunk. Szűcs Jenő torzóban maradt hatalmas dolgozatában részletesen leírja a Pataki erdőispánság határát a korabeli határjárások alapján. Szerinte a terület a Pataki udvarháztól egészen „a Ronyváig 1200 körül még szűz erdőség volt, magát Újhelyt is csak 1261. évben hozta létre V. István ifjabb király.”[40] Talán azért nem szerepel a határjárásokban Ardó, mivel közel esett a curiához, és az összeírók, csak a birtoktest kiterjedést rögzítették, illetve a birtok peremterületeit írták le részletesen. A korai település mellett szól a királyi udvarház feltételezhető korai megléte (1051) és az hogy „a foglalkozásnév akkor lett helynévvé, ha a település a terület első megszervezése során keletkezett, illetve ha a szóban forgó település első lakói a mondott szolgálattal tartoztak.”[41]

Írott források hiánya esetén is meg lehet becsülni egy település keletkezési korát. A személynévi eredetű, valamint a magyar törzsek nevét viselő települések alkotják a legkorábbi réteget. A királyi vármegyei és a korabeli társadalmi szerkezetre emlékeztető helynevek XI.-XII. századi eredetre mutatnak. (pl. Tárnok, Udvarnok, Daróc, Ardó, Szántó,). A XIII. századnál nem korábbi alapítású a -falva, -laka, -háza végződésű nevet viselő helységek. Még újabb eredetű mellételepülések emlékei az újfalú, nagy-kis, és alsó-felső megkülönböztetésű települések.[42]

Még egy érvet fel tudunk hozni Végardó 1353 előtti meglétéről. A pataki erdőispánsághoz tartozó erdőóvók két településen is laktak. Ardó mellet a másik településük Radvány (a mai Füzérradvány) volt, amelyről azonban már egy 1262-ből fennmaradt forrás is tanúskodik. (A Radvánnyal kapcsolatos későbbi 1280-as forrásban szerepel, hogy lakói a Patakhoz tartozó erdőóvók.[43]) Radvány korábbi, Ardó későbbi említése nem azt jelenti, hogy Ardó később keletkezett volna. Az uradalom központjának tőszomszédságában létesített telep lehet a korábbi, mivel valószínűleg „az erdőispánság első erdőóvói az ispán székhely mellé települtek”.[44] Radvány lakóit pedig csak később az erdőispánság kiépülése során kötelezték erdőóvó szolgálatra. A foglalkozást jelentő helynév ebben az esetben nyilván az első, kezdeti szervezés emléke.[45]

Véleményem szerint közvetett bizonyítékokkal Végardó falu eredete egészen visszavezethető a Pataki erdőipánság XI. századi megalakulásához és ahhoz kapcsolódó korai alapítású szolgáló falu volt. Mindaddig, amíg további írásos források, elő nem kerülnek, vagy régészeti ásatások fel nem fednek újabb a datálásra alkalmas leleteket, meg kell elégednünk az első ismert írásos említésével, mint terminus post quem-mel, azaz a kezdet megjelölésével. És ez az időpont 1353